Ad-hoc vulkántúra Izlandon: amikor a térinformatika és a friss láva találkozik
Az igazán emlékezetes utazások sokszor a semmiből jönnek. A második izlandi utam is kifejezetten ad-hoc módon szerveződött: egy vulkanológiai témájú online csoportban figyeltem fel kollégám, Kósik Szabolcs bejegyzésére. Költséghatékonyságból társat keresett egy hosszú hétvégére, hogy saját szemével láthassa a 2023-as kitörést. Mivel szakmailag ismertük egymást, és rengeteg a közös pont az ismeretségi körünkben, egy pillanatig sem haboztam. Azonnal csatlakoztam hozzá.
Összesen három napot töltöttünk a tűz és jég szigetén (augusztus 5–8. között), és egyetlen fix, kötelező programunk volt: elérni a friss kitörési központot.
Bár az ember azt hinné, egy ilyen élmény örökre beleég az emlékezetébe, három év távlatából a részletek már elkezdtek elmosódni. Amikor le akartam rajzolni a bejárt útvonalat, a memóriám helyett inkább a szakmámhoz fordultam: a helyszínen készült, geotaggelt (földrajzi koordinátákkal ellátott) fényképeket hívtam be egy térinformatikai szoftverbe. Mivel a saját telefonomon akkor még nem volt aktív ez a funkció, Szabi fotóinak metaadataira, valamint a drónom repülési naplóira támaszkodva sikerült pontosan rekonstruálnom a túránkat.
Séta a tektonikus lemezek között: A Reykjanes-félsziget
A mai napig meggyőződésem, hogy Izlandot bérelt autóval, teljesen szabadon a legérdemesebb felfedezni – mi is így tettünk. Az utazás egyetlen kényelmetlenebb pontja a menetrend volt: a késői repülőjárat miatt csak hajnali kettő körül tudtunk beszállni az autóba.
Első megállónk a Reykjanes világítótorony (Reykjanesviti) környéke volt, ami geológiai szempontból egészen egyedülálló helyszín. Ez az egyetlen pont a világon, ahol a Közép-Atlanti-hátság – az eurázsiai és az észak-amerikai tektonikus lemezeket elválasztó óceánközépi hátságrendszer – nem a mélytengerben húzódik, hanem közvetlenül kiemelkedik az óceánból, és belép a szárazföldre. A világítótorony melletti sziklák között sétálva szó szerint a két kőzetlemez közötti tágulási zónában, a Föld egyik legaktívabb törésvonalán jártunk. A geológiai valóság mellett egy kis popkultúra is jutott ide: megnéztük a híres „Volcano Man” zongorát is, a Netflix Eurovision Song Contest: The Story of Fire Saga című filmjéből.
Versenyben az idővel: A Litli-Hrútur vulkán
Ezután vettük az irányt utunk fő célpontja, a 2023-as kitörés felé. Sajnos ekkor már tudtuk, hogy a látványos részről lekéstünk: a vulkán pontosan az érkezésünk előtti napon hagyta abba a lávaöntést.
A szűk egy hónapos kitörési ciklus a Fagradalsfjall vulkáni rendszer északkeleti részén, a 312 méter magas Litli-Hrútur („Kis Kos”) nevű hegy lábánál zajlott, nagyjából 30 kilométerre délnyugatra Reykjavíktól. Ez a pont északabbra fekszik, mint a korábbi, 2021-es és 2022-es völgyi kitörések, de még mindig biztonságos távolságra volt a lakott területektől és a kritikus infrastruktúrától. Mivel közvetlen veszély nem fenyegetett, a hatóságok kijelöltek biztonságos túraútvonalakat a látogatóknak. Mi egy oda-vissza nagyjából 18–20 kilométeres, embert próbáló túrára vállalkoztunk, amely során elhaladtunk a 2021-es és 2022-es kitörési központok megdermedt, fekete lávamezői mellett is.
Ezekről itt lehet bővebben olvasni a Tűzhányó Blogon:
Mit mesél egy darabka kő?
Bár az izzó lávafolyamból kimaradtunk, a helyszínről hazahoztam egy különleges szuvenírt: egy néhány hetes, hólyagüreges, teljesen kigázosodott lávakérget. Ez a kőzet tökéletes iskolapéldája a vulkáni folyamatoknak. A testét sűrűn átszövő kisebb-nagyobb üregek az úgynevezett hólyagüregek. Amikor a magma feláramlik a mélyből, a nyomáscsökkenés hatására a benne oldott gázok (főleg vízgőz, szén-dioxid és kén-dioxid) hirtelen tágulni kezdenek és buborékokat képeznek. Mivel a láva a felszínre érve rendkívül gyorsan hűl le, a gázbuborékok helye végleg megőrződik a kőzetben. Két jól elkülönülő zóna rajzolódik ki rajta, amelyek a hűlési és gáztalanodási folyamat különböző fázisait mutatják be:
A minta felső része: Itt egészen apró, finom szerkezetű lávacseppkövek figyelhetők meg. Ez úgy alakult ki, hogy amikor a lávautánpótlás csökkenni kezdett, a már megszilárdult külső lávakéreg és a mélyben még hígabban folyós rész között egy hézag jött létre. A kéreg alsó, még mindig izzóan forró része pedig a gravitáció hatására elkezdett lefelé nyúlni, apró cseppkőszerű formákat öltve.
A minta alsó része: Finomabb, sűrűbb buborékos szerkezetű, klasszikus kigázosodott textúra. A kőzet sötétszürke, szinte teljesen fekete színe egyértelműen a magas vas- és magnéziumtartalmú, bázisos (bazaltos) összetételre utal.
Vízesések magányban és az Arany Kör óriásai
A közel 20 kilométeres vulkántúra után Reykjavík felé vettük az irányt egy gyors vacsorára, majd igencsak megnyomva a gázpedált, elautóztunk a sziget déli részére. A Seljalandsfoss vízesés mellett ért minket az éjszaka.
Ennek a feszített tempónak meglett a hatalmas előnye: amikor másnap reggel útra keltünk, a népszerű turisztikai helyszínen még híre-hamva sem volt a látogatóknak. Teljes magányban, a hömpölygő tömeg nélkül csodálhattuk meg a monumentális vízesést. Ezen a napon is hűek maradtunk a kötetlen utazáshoz: ha láttunk valami szépet útközben, megálltunk, fotóztunk, és felküldtük a drónt is – nem kizárólag a kötelező látványosságokat kerestük.
Természetesen a leghíresebb geológiai képződmények mellett sem mentünk el szó nélkül. Meglátogattuk a Geysir geotermikus mezőt, amelyről a világ összes többi gejzíre a nevét kapta. Bár a „Nagy” Geysir ma már ritkán és kiszámíthatatlanul tör ki – akár évekig is pihenhet a kürtő járatainak eltömődése vagy a szeizmikus aktivitás hiánya miatt –, közvetlen szomszédja, a Strokkur óramű pontossággal működik. Nagyjából 5–10 percenként lövell ki a magasba egy 20–40 méteres vízoszlopot, lenyűgöző bemutatót tartva a mélyben rejlő hidrotermális energiából.
Utunkat a monumentális Gullfoss (Arany-vízesés) felé folytattuk, majd útba ejtettük a Þingvellir Nemzeti Parkot is. Ez a hely egyszerre bír hatalmas történelmi és geológiai jelentőséggel: az izlandi törzsek itt alapították meg a világ egyik legelső parlamentjét (Alþingi) 930-ban, a tájban gyönyörködve pedig szabad szemmel is jól láthatók azok a hatalmas törésvonalak, amelyek az észak-amerikai és az eurázsiai kőzetlemezek távolodását jelzik.
Mielőtt végleg a repülőtér felé fordultunk volna, maradt idő egy előre tervezett drónos felmérésre is. Ennek a részleteit egyelőre jótékony homály fedi – a begyűjtött adatokból jelenleg is igyekszünk tudományos következtetéseket levonni, amelyekről egy későbbi posztban számolok be. Levezetésképpen pedig, míg Szabi megmártózott a Blue Lagoon híres, szilícium-dioxidban gazdag geotermikus vizében, én összegeztem magamban ennek a villámgyors, de geológiai élményekben rendkívül sűrű két napnak az emlékeit.
Végezetül kis videós összefoglaló a bő 48 óránkról: